Sziasztok! A mai napon egy borítóleleplezést hoztam nektek mégpedig Réti László:Falak mögött című könyvéről.
Fülszöveg:
Európát szíven találta a két évtizedes migrációs hullám.
A kontinens bezárkózott
Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel.
Tűzparancs van érvényben.
Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.
A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.
Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista.
Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.
Min múlik, hol arat a halál?
Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket.
A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy.
A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt.
Vajon most is igaza lesz?
A szerző életrajza:
Sokan sokféleképpen magyarázták már, miért is kezdtek írni. Nálam ez nagyon egyszerű: azért kezdtem írni, mert szórakoztatott.
Ez egy hobbi. Van, aki horgászik, van, aki barkácsol – én írok. A családom szeme előtt vagyok, otthon ülök, írás közben kis helyet foglalok, nem csinálok koszt, és még csak pénzbe sem kerül. Szóval igen praktikus hobbi. Eleinte Marcus Meadow álnéven jelentek meg a könyveim, aztán az Ulpiusháznál már saját néven jönnek ki az újak. A fő vezérvonal, ami mentén regényeket írok, hogy olyat szeretek írni, amit szeretek olvasni. Kedvenceim régebben Robert Ludlum, Glenn Meade, Ken Follett, Frederick Forsyth voltak, meg persze Tom Clancy első szériái. Ezeken nőttem fel, ezeken alakult ki a műfajbeli ízlésem. Ma is szívesen olvasom őket, s van egy nagyon nagy új kedvencem: Nelson DeMille. Ha tehát egy havas délutánon be akarnám magam vackolni a kanapé sarkába egy könyvvel, vagy egy nyaralás során az árnyékban való heveréshez keresnék olvasnivalót, elsőként őket vinném magammal.
Számomra az írás során nagyon fontos a hitelesség és a pontosság. Kínosan ügyelek a részletekre és a háttérre, ami legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a sztori. Rendszerint elsőként a történetet találom ki, aztán mögé teszek egy olyan hátteret, ami engem érdekel, és működtetni tudja a mesét. A kandahári fogoly története így került Afganisztánba, a Könnyek városa sztorija pedig Oroszországba. Ha olvasol tőlem valamit, akkor nyugodt lehetsz, mindennek utánanéztem. Ha leírok egy fegyvert, akkor az volt a kezemben, megtapogattam, s ha sikerült elintézni, lőttem is vele. Ha egy autóra hivatkozok, akkor legalább körbejártam, belenéztem, beleültem. Ha egy nyomozásról írok, akkor az fejből megy, két évtized után hagytam ott a rendőrséget, tehát tudom, hogyan néz ki egy helyszín. Csak a példa kedvéért: ha azt írom le, hogy teszem azt Washingtonban a H utca észak felé egyirányú, akkor én annak utána is néztem. Szerintem az olvasó akkor tud kikapcsolódni, és a történetre koncentrálni, ha biztos lehet benne, hogy ezek a dolgok a helyükön vannak. Ne azért olvass egy könyvet, hogy a hibákon bosszankodj, hanem azért, hogy szórakozz!
Ebből következően én mindössze szórakoztatni akarok.
Ennyi – nem több. Nem nagy cél, tudom, de azokat inkább meghagyom az úgynevezett nagyoknak. Olvasd el egy könyvem, és érezd jól magad, élvezd a sztorit! Nem akarok világot megváltani, és nem akarok nagy dolgokat beletuszkolni az agyadba. Szórakoztatni szeretnék, mert amíg írok, én is jól szórakozom. Ebből ered, hogy a hobbimon belül is van egy hobbim: a humoros írások. A két kisregényem, és a különféle novellák ebben a körben születtek. Néha jól esik egy kicsit marháskodni, ráadásul ezeknek a sztoriknak mondjuk a hatvan-hetven százaléka tényleg meg is történt. Viszont nem árulom el, melyik harminc százalék a fikció…
Kontakt: *Réti László blogja
Extra idézet a könyvből:
"A Hercules simán megérkezett a thesszaloniki repülőtérre. Amikor a gép megállt, Mukhtar egy sapkát húzott a fejébe, nagy napszemüveget tett az orrára. A karabélyt szétszerelte, és berakta a hátizsákjába. A pisztolyt a póló alatt az övbe dugta.
Sheila kíváncsian figyelte, mit csinál.
– Miért szedted szét?
– Itt nem lehet csak úgy az utcán flangálni egy ekkora fegyverrel. A görög rendőrség azért még létezik.
– Akkor hagyd itt.
– Annyira viszont nem jók az állapotok. Még szükség is lehet rá később, a hegyekben. Ahogy közelebb érünk majd a Falhoz, megint keményebb lesz a helyzet.
– Most merre?
– Megkeressük a kapcsolatomat. Itt lakik a hegyek között.
A betonon gyalog vágtak át, és kisétáltak a terminálon keresztül a városba. A csarnok előtt egy régi Fiat járőrkocsiban két rendőr üldögélt, de láthatóan cseppet sem érdekelte őket, mi történik körülöttük. A repülőtér biztonsági előírásaira fütyült mindenki. Sheila szóvá is tette ezt a nemtörődömséget, miközben beszálltak egy szutykos taxiba.
– Mióta az EU kizárta a görögöket, folyamatosan meg vannak sértődve – magyarázta Mukhtar. – Az, hogy a Falat úgy építették fel, hogy ők kívül vannak rajta, mélyen megalázta őket.
– A partvonalukat képtelenség lett volna megvédeni.
– De a kultúrájukat nem. Azt azért lássuk be, Görögország igenis Európa része.
– Ez tény. De mostanság nem sokat tettek Európáért. Emlékszem, amikor ez az egész őrület húsz éve elkezdődött, ők csak a vállukat vonogatták, és simán átengedtek mindenkit az országukon.
– Azt tették, ami nekik a jó. Senki sem akart a szír és afgán menekültek közül itt maradni. Minek akadályozzák azoknak a mozgását, akik amúgy sem ide akartak jönni? Akkoriban minden menekülő számára Merkel volt az isten, és Németország a mennyország.
Sheila beszélgetés közben az utcákat nézte. A görögök látszólag normális életet éltek, eltekintve attól, hogy az utcákon a járókelők legalább fele láthatóan nem idevalósi volt. Rengeteg arab és fekete-afrikai ember lézengett a közterületeken, vagy csak üldögéltek a parkokban. A görögök sietős léptekkel haladtak. Ez volt a legfurcsább, amit Sheila megtapasztalt. Korábban is járt már Görögországban, és az egyik legráérősebb nemzetnek ismerte meg az ittenieket. Most meg mindenki sietett. Mintha megóvhatna bármilyen atrocitástól is az, ha kapkodjuk a lábunkat.
– Merkel ebbe bukott bele.
– Igen, de az zajos volt. És Németországban megint olyan irányzatok kerekedtek fölül, amelyekről azt hitte mindenki, a múlt században már végleg sikerült vele leszámolni.
– A szélsőséges helyzetek szélsőséges megoldásokat hoznak.
– Inkább szélsőséges embereket.
– A németek nem tették meg időben, amit kellett volna – jelentette ki Mukhtar. – Ezért most azok vannak hatalmon, akiket korábban soha nem akartak volna.
– Miért, mit kellett volna tenniük?
Mukhtar a nőre nézett.
– Újságíró vagy, pontosan tudod, mit kell tenni ilyen esetben. Nézd meg, az osztrákokat, huszonöt éve nem haboztak lépni, és ezzel egy sokkal nagyobb bajt előztek meg.
– Úgy emlékszem, az baleset volt.
– Az. Baleset. Persze.
Megállt a taxi, fizettek és kiszálltak.
– Ez az a ház?
– Nem. Soha nem megyünk taxival pontosan ahhoz a házhoz, ahová ténylegesen tartunk. Ezt jegyezd meg.
Mukhtar leintett egy kisbuszt, és felszálltak. A következő egy órában lassú tempóban átzötyögtek a város másik végébe. Ott leszálltak, és felsétáltak a dombok között vezető ösvényen. Egy helyen fiatalok egy csoportja lógatta a lábát az út szélén, a vízelvezető árok peremén. Ahogy meglátták a közeledő párt, néhányan felálltak, és oldalogni kezdtek feléjük. Sheila még nem is észlelte őket, amikor Mukhtar már látta, mi készül. Nyugodt mozdulattal benyúlt a pólója alá, és előhúzta a pisztolyt. Hangos csattanással csőre töltött, majd rámosolygott a fiúkra.
A srácok visszaültek a párkányra, és megalázottan végignézték, ahogy ők tovább mennek. Sheila rémült pillantásokat vetett a háta mögé.
– Nem is vettem észre őket.
– Pedig elég nyilvánvaló volt, mire készülnek a kis férgek.
– Akkor sem láttam.
– Nem értem, hogy gondoltad, hogy élve megúszhatod ezt a kalandot egyedül.
– Azt gondoltam, nem ekkora a baj.
– Ez már Európa, és még itt is ekkora a baj. Hát még, amin eddig keresztülmentél.
– Ha előre tudom, nem vágok neki.
– Szólj, ha eleged van – mondta Mukhtar, és megállt. Szembefordult a nővel, és maga sem tudta miért, de megsimogatta az arcát. – Ha vissza akarsz fordulni, szólj.
– Ha akarnék, akkor se tudnék. Nincsenek irataim.
– Athénban van amerikai konzulátus.
– Már látom, hogy oda sem jutnék el egyedül.
– Ha gondolod, elkísérlek – vetette fel Mukhtar, de azonnal meg is döbbent."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése