Az Alkonyőrzők a Sötét örvény és a Vörös Pöttyös sorozatban is meg fog jelenni.Mindenki eldöntheti hogy melyik külsővel fogja megvásárolni a könyvet. Nekem személy szerint a Vörös Pöttyös borítós jobban tetszik a Sötét Örvényesnél,de ez csak az én véleményem.
És akkor lássuk a Sött Örvényes borítót,a Vörös Pöttyöset ide kattintva nézhetitek meg.
Fülszöveg:
Veled vagy ellened?
Zóra egy fiatal lány, aki géntervezett és tökéletes – lenne.
Csakhogy selejtes, így kénytelen versenyt futni az idővel, pár hónap maradt már csak az életéből.
Különleges bűnöző: más testébe töltik a tudatát, így végez küldetéseket.
Új feladatot kap, az utolsó természetesen született kislányt kell megmentenie.
Vajon igaz, hogy a szerelem mindent legyőz? És mi történik, ha a szerelmünk lesz az ellenségünk?
A biotech cégek átvették a családok szerepét. Ardan csak egy virtuális szobában találkozik a gyerekét szimuláló programmal, nem ismeri a lányát, ám megtudja, hogy elrabolták.
Mi a fontosabb, túlélni egy nehéz világban, vagy az ősi késztetés, maga a család?
Tarik mélyen sebzett. Öt éve keresi hasztalan Zórát, képtelen elfogadni, hogy elvesztette őt. Elrabolja az utolsó természetesen született gyereket, ám a helyzet kicsúszik az irányítása alól.
Képes lesz jó döntést hozni? Szembeszállni a saját elveivel?
A kemény világ kemény hősöket kíván. Vajon sikerül megmenteni a jövőt?
A kötet a negyedik Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes műve.
Küzdj mindhalálig!
Szerzőről:
Bartos Zsuzsa 1980-ban született Felső-Háromszéken. Kiskamaszkorban kezdett először történeteket írni. Első nyomtatásban megjelenő regénye az Alkonyőrzők, amely a 2015-ös Aranymosás pályázat egyik nyertes műve. Leginkább a társadalmi sci-fik érdeklik, írásaiban szeret foglalkozni a fejlődési irányok emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával. Brassóban él férjével és két lányával.
Facebook-oldal: https://www.facebook.com/zsu.bartos/
Exkluzív részletek:
1.
„Szerencsére tényleg nála volt az élménykártya; Ramon másolatot készített róla, és amúgy sem volt szükségük többé rá. A karkötő pedig nem sok hasznukra szolgált, az összes kontakt olyan gyerekes álnevek alatt volt elmentve rá, mint Márványarcú boszi, Foszforeszkáló vámpír, Kétéltű ripacs, Répahajú hazug, Cicakarom, Táskaarc. Tarik előhúzta dzsekije belső zsebéből mindkét tárgyat, és Walsh markába nyomta.
– Bocsánat, hogy kölcsönvettem, hétfő este már vissza is kaptad volna őket. Államügy, semmi személyes.
– Nekem az.
– Sajnálattal hallom. Más információkat reméltem megtudni a segítségükkel, de tényleg minden túl személyes és érdektelen rajtuk.
– Hol van Deira?
– Én is szeretném tudni.
– Hülyének nézel.
– A kislány nem a tied, Walsh. Azért vagy hülye, mert úgy teszel, mintha ezt nem tudnád. Lányom, fiam… Ugyan! Mióta sajátítható ki egy gyerek?
– Deira nem a te koszos országod közkincse!
Tarik higgadtan nézte a másik férfit. Egy önző, utat tévesztett apát látott, aki csak külsőleg tud lépést tartani a világgal. A márványfalak közt meghunyászkodva próbálja menteni a bőrét minden piszoktól, de érzelmileg beporosodott, évtizedeket lemaradt. Szegény nem húzza sokáig. Így nem lehet túlélni!”
2.
„– Csak egy mókuska. Aranyos, de félénk. Magunkkal vigyük?
Nóra felbátorodva mellé lépett, Ardan pedig lehajolt, és óvatosan a mókus felé nyúlt, hátha megfoghatja, és a karjára emelheti. A kis állat megfordult. Dülledt, sárga bagolyszemét rájuk villantotta, artikulálatlanul vijjogott. Ardan hátán végigfutott a hideg. Visszahőkölt, de elkésett. A mókusfajzat nekiugrott, és éles fogait belemélyesztette a kezébe. Ardan felüvöltött a fájdalomtól, megpróbálta lerázni az állatot, de mindaddig nem sikerült, amíg a másik kezével ütlegelni nem kezdte. A mókus megpördült a levegőben, nekivágódott a fatörzsnek, aztán vinnyogva puffant az avarba. A bizarr állatka úgy ugrott talpra, mintha mi sem történt volna, és eliszkolt.
– Mi volt ez? – fortyogott Ardan, és hitetlenkedve bámult utána. Az állat átharapta a kesztyűjét, a lyuk körül apró vérfolt piroslott. Balkezét rászorította.
– Egy félresikerült kiméra – tippelte Nóra. – Tájékozódjam a WikiWhaton?
– A korcsba! Megfertőzhetett!
– Juj, a véred! Kilátszik. Meneküljünk! Nagyobb mókusok is gyűlhetnek ide, hogy megigyák.
– Nem tudnád magad végre normálisan kifejezni?
Nóra megszeppent, hogy így rákiáltottak, arckifejezése alapján a sírás határán állt.
– Jól van, ne haragudj! Gyere, siessünk!
Egymás nyomában csörtettek, gyanakvóan kerülgették a bokrokat.”
3.
„Zóra most lett biztos abban, hogy kettejük közül ő a tévedés. Bárcsak egészen korán megértette volna, hogy a szerelem nem egy telepíthető alkalmazás… Azon dolgok közé tartozik, amik még tervezetlenek. Jobb lenne, ha azt is dizájnolnák, hiszen az emberek csak egyféleképpen tudnak szeretni. Beteljesedést keresnek ott is, ahol a szerelem nem kér mást, csak annyit, hogy visszaöltöztessék az ártatlanságba. Megfordult, és elindult a lépcső irányába. Végül is akarta a franc, hogy Tarik tapizza, netán a magáévá tegye Nórát. Ronda ötlet volt. Az, hogy képtelen szeretni őt ebben a testben, dicséretes, sőt, megnyugtató. Már eleve az is elég bizarr és bosszantó, hogy ez a test az elmúlt napokban ilyen esztelenül reagált a közelségére. Az már más kérdés, hogy ez az ő problémáját megoldatlanul hagyja, hiszen öregasszonyként nem lehet Tariké. Hullaként pedig semmiképp. Ha Tarik meglátná őt a valós állapotában, vagy ha csak tudomást szerezne róla, megutálná. Ki nem? Tarik aligha tudna szeretni egy kopasz vénasszonyt, az meg teljesen természetellenes, hogy vonzónak találja ráncos, lötyögős bőrét, és szeretkezzen egy megereszkedett mellű nagyival. Inkább haljon meg mindennap, minthogy a férfi szeme elé kerüljön! Ezerszer legyen a feledésé és az enyészeté a lelke is! Az egyetlen, ami ránctalan…”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése